Változások
Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodtam. Érdekes változások mentek végbe a gondolkodásomban és az érzéseimben. Átértékelődtek régi dolgok és megdöbbentő felfedezések kerültek a felszínre és mindehhez közel 1 év kellett és egy látogatás vissza Magyarországra.
Először is: rájöttem, hogy mindaz a stílus és nézőpont, amit 16 éves koromtól felvettem, csak egy álarc, egy magamra kényszerített gúnya, pusztán azért, hogy bele kerülhessek abba a világba, abba a baráti körbe, ami akkor alakult. Emlékszem az első találkozásra velük a PT-ben és tudom, hogy akkor még a jókislány nézett velük szembe, majd átvedlettem "rock-ker csajjá", ami nem volt soha az igazi. Persze szeretem a rock zenét, de önmagában ez még nem kellene, hogy fekete színt jelentsen. Teljesen kiforgattam a fiatalkori álmodozásaimat és bele illesztettem magam abba a szubkultúrába. Nem bánom, hisz nagyon szép évek voltak, de sajnos most iszom a fekete leves maradékát. Túl nagy hatással voltak rám emberek, akik ha ferde szemmel néztek rám dolgok miatt, máris változtattam, igazítottam a gondolatmenetemen, a mondanivalómon vagy a cselekedeteimen. Konkrétan ezek a dolgok: nem érdekel a család, nem érdekelnek az ünnepek, nincs saját stílusom, nem akarok gyereket, nem akarok férjhez menni, fejet hajtok más véleménye előtt és igazítom a sajátomat az övéhez. Talán sosem lettek ezek kimondva, de ez van.
Aztán jöttek a változások, mindenki dolgozni kezdett, de a bevett hierarchia megmaradt közöttünk. Néhányan kiszakadtak, de néhányan maradtunk. Eltelt közel 1 év, mióta már én sem vagyok velük és mindaz, ami eddig "fogva tartott" elkezdett feloszlani és mikor haza mentünk, ez ki is ütközött hamar. Igazából nem lepett meg, csak furcsa volt, hogy ők nem képesek elfogadni, ha valami, valaki változik, de a saját változásaikat ráerőltetik másokra. Nincs miért haragudnom. Örülök, hogy végre önmagam lehetek és nem reszketek belül, hogy mit fognak szólni mások.
Leginkább két dolog vágott mellbe. Ha kérdezek valamit, és az a válasz, hogy hagyd csak, a vendégem voltál, akkor utána miért kell a fejemhez vágni, hogy eszembe se jut kiegyenlíteni a számlát. A másik dolog számomra sokkal megrázóbb volt. Néhány napja csináltam valamit és ezt elmeséltem egy barátomnak, illetve többnek és a régi "csapat" csak szeptikus gúnnyal fogadta, míg mások izgatottak lettek és velem örültek és akkor jöttem rá, hogy ez mindig is így volt. Ha nem az ő világuk szerinti normális dolgot csinálod, akkor csak elmennek melletted és képtelenek örülni az örömödnek. ÉS MÉGIS: örülök, hogy volt egy ilyen része is az életemnek és örülök, hogy ismerem Őket! Nélkülük nem lennék most boldog!
A másik: pontosan abból fakad, hogy változok és bár még néha még összecsap a régmúlt a jelennel, de felszabadító, hogy készen állok! Megtaláltam azt az ember, aki iránt még mindig ugyan azt a szerelmet érzem, mint a kapcsolatunk elején. 11 hónapja élünk együtt és minden szarság és nehézség ellenére ugyan úgy szeretem, mint az elején. Vannak nehézségek és viták, de ez mind az élet velejárója. A családom elfogadta Őt, jobban is mint számítottam és ha jól gondolom, akkor az Ő családja is elfogadott engem. Egyetlen bibi van a dologgal: nem bízom teljes abban, hogy valóban megkéri majd valamikor a kezem. Annyi beszéltünk már erről és szerintem fogalomzavarban szenvedőnk mindketten. Számomra, az hogy megkéri a kezem, még nem jelenti, hogy házasság és gyerek a következő lépés. Az "csak" egy jelzés a külvilág felé, hogy "levett a piacról" (ezt Ő szokta mondani :)). Neki viszont, ha jól sejtem, inkább jelenti és kötelezőnek tekinti a továbbiakat. Nos, ez némileg frusztráló egy kicsit, de lehet csak én vagyok türelmetlen. :) És itt van a legnagyobb változás bennem! Igenis, szeretnék férjhez menni, szeretnék nagy esküvőt, hogy hercegnőket megszégyenítő menyasszonyi ruhába bújhassak és igen, akarom, hogy a sok hajadon irigykedve nézzen rám, mikor a hófehér csodában végigvonulok a násznép előtt és akarom, hogy Édesanyám is összeadjon bennünket az erdő közepén, néhány tanúval a hátunk mögött és igen, akarom a londoni bulit is az itteni barátainkkal...na nem mintha nekem itt sok lenne...és Igen, Akarom!
Akarom a közös életünket és akarom, hogy Gábor megint azt mondja nekem, hogy "Ha mellettem vagy, együtt bármire képesek vagyunk", és akarom, hogy együtt neveljük a gyerekeinket a kutyáinkat a növényeinket vagy éppen az amőbákat a kerti tavacskánkban...Feleség és anya akarok lenni!
Hát olyan nagy dolog mindez?
Besurranók
Rémálmom volt. Álmomban a magyar bürokrácia és a "hogyan szopassuk a népet" csapdájába kerültem az egyik Tesco-ban. Össze is futottam néhány volt kollégámmal. Valami büntetést akartak kiszabni rám és az azonnali fellebbezéshez kellett néhány dolog, mint amikor hitelt akarsz felvenni és kérnek egyből 8 kezest. Igazából annyira nem érdekelt, hogy nem akarnak elengedni, mivel még volt időm az éjszakából és a találkozóm a párommal és a családommal, csak órákkal később kezdődött. Na mindegy, nem is az álmom a lényeges, hanem ami utána történt.
Felriadtam. Csak ültem az ágyon csendben a sötétben. Az utcai lámpa se világít be, a másik monitort pedig már órákkal ezelőtt lekapcsoltam. Próbáltam felfogni, hogy már ébren vagyok és szépen lassan oldódott bennem a feszültség. Hallgattam a kintről beszűrődő zajokat. Aztán hallottam, hogy valaki még ébren van rajtam kívül, mert a folyosóról motoszkálás hallatszott. Aztán több motoszkálás, majd meghallottam azt a jellegzetes spanyol szókészletet. Leesett, hogy Pilar és José most értek haza.
"- Ja, tényleg! José-na ma volt a próbanapja!" futott át az agyamon, legalább is azon a valamin, ami jelen pillanatban inkább hasonlított egy zoknihoz.
Hatalmas szomjúság lett rajtam úrrá. Lenéztem az ágy mellé és rájöttem, hogy ha most teát akarok csinálni, akkor mosogatnom kell, mivel a kisajátított pixisemben éppen az eperturmixom maradványai száradtak. "Annyi baj legyen"- gondoltam. Magamra kaptam a köntösömet, megragadtam a pixist és elindultam lefelé. A folyosói lámpa égett és ahogy kinyitottam az étkező ajtaját, bevilágított a fény a konyhába. Egy segget láttam. Kék farmer, fekete kabát...azt hittem Gábor. Már terveztem, hogy egy jó nagyot ráhúzok. Beléptem a konyhába a pixsissel a kezemben és sokkot kaptam. Már két segg meredt rám. Lefagytam. Aztán két ismeretlen arc bámult rám rémültem a sötétben egy öngyújtó fényénél. Derékszögbe hajolva az ajtó felé matattak a zárral és meg csak álltam némán a küblivel a kezemben és vártam hogy történjen valami. Csapzottan, az álmomtól nyúzottan, némán vártam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a filmes jelenet lepergett, mikor a két betolakodó egymásra néz, levágják, hogy eléggé hülye szituban kaptam rajta őket és egymás szavába vágva elkezdenek magyarázkodni. A magyarázat annyi volt, hogy José barátai és szeretnének kimenni a teraszra dohányozni, de nem tudják kinyitni az ajtót. Megkérdeztem, hogy miért nem kapcsolták fel a villanyt, de a villanykapcsoló válaszolt helyettük. Nem működött...valamiért már megint lecsapta a biztosítékot. Még mindig a beszáradt eperrel teli kübli a kezemben...kiviharoztam a konyhából...hol van José? José valahol az emeleten kavirnyál, mivel a fürdők villanya is elszállt. Szóltam neki, hogy szükségem van a kezére, amivel vissza tudja tolni a kapcsolótáblán a lecsapott billenőkapcsolót. És lőn világosság! Elmosogattam küblimet és megcsináltam a teámat, majd kb 20 percig röhögtem a két srácon...valószínűleg ők ugyan úgy sokkot kaptak az ábrázatomtól, mint én a két seggtől...:D
Gyártsunk családot...
Készülőben van egy hosszabb bejegyzés, amiben a tapasztalataimat írom meg. Sokat jár az agyam, mivel farigcsálom a szöveget...nem akarok olyan személyes vonatkozásokat is megosztani, amik aztán felróhatóak nekem, de mégis van itt valami, ami nem hagy nyugodni.
27 éves vagyok, de gyakorlatilag azon kívül, hogy volt bátorságom újra kezdeni az életem nem nagyon villoghatok semmivel. A volt osztálytársaim nagy része családos és látszólag boldog házasságban nevelgetik csemetéjüket. Mivel mostanában nálunk is többször felmerült a téma valahogy úgy érzem, nem vagyok kész. Persze ez időszakosan tör rám és hamar elmúlik. Akár mikor meglátok egy régi ismerősről fotókat, amin a családjával mosolyog, elképzelem, hogy mi hogyan fogunk erre a pontra eljutni. Valamiért konkrét elképzelésem a leánykérésről, az esküvőről, az életünkről, pontosabban a főbb momentumok megvannak a fejemben és persze egy cseppet sem fogok csalódni, ha nem úgy válik valóra, ahogy elképzeltem. Most viszont irigykedem egy kicsit. Szeretnék már én is ott tartani, hiszen az nem csak azt jelenit, hogy feleség vagyok, hanem azt is, hogy megszűntek a jelenlegi gondjaink és bátran bele mertük vágni a gyerekgyártásba.
Tisztára hülyének érzem magam....
Az aranyrózsa barlangja
Az elmúlt napokban annyi minden jó dolog történt velem! Voltunk koncerten, találkoztam ismerősökkel, beszélgettünk, nevetgéltünk, terveket szövögettünk...
Úgy tűnik lesz munkám, bár még a próba napom idejét sem tudom, de tudom, hogy szükségük van rám...
Tegnap Dumaszínházban voltunk. Könnyezősre röhögtük magunkat. Aranyosi Péter, Beliczai Balázs, Trabarna...és fotózkodtam is velük:
Majd beültünk 4-en egy közeli pub-ba beszélgetni. A fiúk kimentek, mi 2-en lányok bent beszélgettünk. Egyszer csak lehuppant mellénk egy részeg férfi és kb 5 perc alatt a lényegre tért...megkérte a kezemet, mert nagyon emlékeztetem valakire, akit szeret. Ismét könnyesre röhögtem magam. A srácok vissza jöttek, a fickó kezet fogott velük, majd lelépett! Furcsa egy helyzet volt!
Ma pedig valahonnan az agyam egy rejtett zugából előpattant egy név. Egy név, ami egyben egy film sorozat címe is. Hihetetlen sebességgel nekiláttam, hogy megtaláljam a világhálón és reménykedtem benne, hogy esetleg még meg is tudom vásárolni, de sajnos úgy tűnik, nincs már kereskedelmi forgalomban. Összesen 5 részt forgattak belőle. Gyerekoromban nagyon szerettem és mindig megnéztem a TV-ben. Ha jól emlékszem, akkor mindig Húsvétkor adták vagy valamelyik magyar, vagy valamelyik német csatornán. Hosszú évek teltek el, amióta utoljára láttam, de ma megtaláltam az első részt magyarul a youtube-on.
Fantaghiro 1. rész - Az aranyrózsa barlangja
Komolyan, ez most nekem olyan, mint amikor hajnalban hallom a kismadarat csicseregni az szemközti fán! Olyan felüdítő, olyan más...
Te Jó Isten!
Van egy dal...annyiszor hallottam a rádióban régebben, hogy a végén már a fejemet vertem a falba, mikor meghallottam.
Aztán hónapokig semmi és most meghallottam újra, vizuális élménnyel vegyítve és padlót fogtam. Az élmény a siket leányzónak köszönhető a riport filmben, aki bár nem nagyon szeret beszélni, szerintem mégis gyönyörű hangja van és hihetetlen tisztán beszél. Bár én sem süket, sem néma nem vagyok, mégis abban hasonlítunk, hogy a számunkra "idegen" nyelvet nem szeretjük használni, főleg ha izgulunk!
Fantasztikus ez a lány! Komolyan, mindent tiszteletem az övé!